A kíváncsiság és a folyamatos tanulás folytán persze a tudósember előbb-utóbb szembesül azzal, hogy mennyi mindent nem tud, hogy a tanulmányozott jelenség mennyi mindennel összefügg, a rendszerek milyen komplexek. A Dunning–Kruger-hatás jól ismert görbéjén a „nem tudok semmit sem igazán” kétségbeesésétől még hosszú és lassú út vezet a megvilágosodásig és a magabiztosságig, a „guru” szintet és a valóban bölcs kijelentésekre való képességet pedig még a tudósok közt is csak kevesen érik el. Ennek az útnak az ismerete, az állandó kételkedés, a nem tudás tudása az embert nemcsak folyamatosan tanulásban, hanem alázatban is tartja, a bölcs embereket erről is felismerjük. Persze ennek a folyamatnak a továbbgondolása további kínzó kérdésekhez is vezethet: vajon guru-e az a guru, aki tudja magáról, hogy guru? De ezt most talán hagyjuk…

Azt mindenesetre megfogalmazhatjuk, hogy épp a tudásunk limitációinak ismerete lesz a belső hajtóerő: ez tesz bennünket nyitottá az alternatív válaszok megismerésére, a mások gondolataihoz való kapcsolódásra, a párbeszédre, együttműködésre és a jobb válasz elfogadására, főleg, ha az, mint a következőkben láthatjuk, adatokkal alátámasztott és módszertanilag nem kifogásolható.

 

A kreativitás és innováció szakirodalma azt mondja, hogy „creativity + execution = innovation”, vagyis a kreatív ötletek gyakorlati megvalósítása az, ami a valódi innovációt eredményezi (Govindarajan–Trimble, 2010). A kreativitás folyamata, az ötletek kigondolása, a divergens gondolkodási fázis sokszor magányos, bár bizonyos helyzetekben ez is hatékonyabb csoportos formában, ugyanakkor a megvalósítás, a létrehozás, a termékfejlesztés folyamata már sosem megy egyedül, kell hozzá egy sokoldalú szakmai beágyazottság, együttműködés, egy jó network. A kutatások összetettsége is igényli a legtöbb esetben a kutatók együttműködését: nehezen valósítható meg egyedül az elméleti alapok összegyűjtése, az adatgyűjtés minden egyes lépése, azok statisztikai elemzése, a „nagy képbe” illesztése, az összefoglalók megírása és nyelvi ellenőrzése.

A kapcsolódás, együttműködés azonban nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is fontos: építeni a múltra és kapcsolódni a jövőhöz. A múltbeli eredmények ismerete, kritikus értelmezése, azok alátámasztása vagy esetleges cáfolata az elméletalkotás természetes menete, ezért a kritikai képességeink alkalmazásakor érdemes szem előtt tartani Donald Broadbent tanácsát: „A vállára állj azoknak, akik előtted jártak, ne pedig az arcára!” (Dienes, 2013, 21.) A vertikális kapcsolódás azonban nemcsak a múlt integrálását, a korábbi kutatási eredmények alapos ismeretét és az azokra való támaszkodást jelenti, hanem egy olyan jövőképet, víziót és célrendszert is, amelyben a jelenlegi kutatásnak és az az alapján megvalósuló innovációknak helye, szerepe és jelentősége van. A célokon keresztül a jövőhöz való kapcsolódás az, ami a kutatói tevékenység további fontos hajtóereje, a motiváció kiindulópontja.

Egy átlagos tudományos publikáció formai jellemzői tökéletesen tükrözik ezt a kettős kapcsolódást: az új tudományos eredményeket bemutató cikkek többsége több szerző műve, vagyis jelen van a horizontális kapcsolódás, a szakmai együttműködés a munka hátterében, valamint mindegyik egy elméleti bevezetővel kezdődik, ami összefoglalja az adott területen korábban elért eredményeket és kérdésfelvetéseket, és egy összefoglalással, kitekintéssel végződik, ami a további kutatási lehetőségeket foglalja össze, ezzel a vertikális kapcsolódást hangsúlyozza, és a múlthoz és a jövőhöz illeszti a bemutatott eredményeket.

Az adatokon alapuló gondolkodás egyébként – talán első ránézésre furcsának tűnően – kifejezetten nagy szabadságot biztosít a tudósnak. Hiszen mindaddig szabadon képviselhetek bármilyen álláspontot, amíg vannak az adott témára vonatkozó adataim, ugyanakkor nyugodt lelkiismerettel megváltoztathatom, sőt meg is kell változtatnom a véleményemet abban az esetben, ha az adatok mást mutatnak. A tudós épp akkor nem lenne tudós, ha nem hagyná magát meggyőzni a megbízható és valid eredmények alapján, így egy „jó” cáfolat alapján történő változás a következtetéseinkben, a véleményünkben, az elméletünkben nem a kétszínűség vagy a köpönyegforgatás, hanem éppen az adatokhoz való ragaszkodás, az azok mellett való lehorgonyzás jele. A tudós „makacssága”, hajthatatlansága, akár a máglyáig tartó elkötelezettsége pedig nem a fafejűség és beképzeltség következménye, és nem is csak egy szabadságharcos forradalmi hevülete, hanem egyszerűen abból fakad, hogy a tudós nem tud nem ragaszkodni az adatokhoz, és abból, hogy a vélemény – hiteles alátámasztás vagy cáfolat, azaz adatok nélkül – számára valóban csak vélemény marad.

Az adott terület adatokon alapuló, átfogó ismerete tehát igen fontos, de szerintem a „tudós” emberek itt nem állnak meg: igyekeznek az eredményeket beilleszteni a szélesebb értelemben vett tudományos kontextusba, és megtalálni annak érvényességét a szakmában, a mindennapokban. Ehhez kell az az interdiszciplináris attitűd és nyitottság, ami akár az adott diszciplínán belül is megteremti a kapcsolatot a területek között, de szükség esetén ki is tud lépni annak kereteiből, és más tudományterületekhez kapcsolódni. Az én speciális tudományterületem, a „kiemelkedő teljesítmény pszichológiája” a pszichológián belül kapcsolódik az iskolapszichológiához, a fejlődéslélektanhoz, a szervezetpszichológiához, a szociálpszichológiához, de egyértelmű kapcsolódási pontjai vannak a pedagógia és az oktatás területéhez, sőt szociológiai, biológiai, földrajzi és történelmi aspektusai is vannak. Ezen túl a kapcsolódás vertikális jellegű is, és ahogy korábban megfogalmaztam, kapcsolódik a tudományterület múltjához és jövőjéhez: a korábbi eredményekre épít, és a jövőre nézve releváns válaszokat kínál.

Akármilyen területen dolgozunk is, a módszertani alaposság mellett jelen kell lennie a kritikus gondolkodásnak, a cáfolatkeresés Karl Popper-i attitűdjének. Ez megint csak nem a makacsságnak és „kákán is csomót keres” hozzáállásnak, hanem annak a jele, hogy egy hipotézist, egy elméletet alapvetően akkor fogadunk el, ha azt ízekre szedve, közelről is megvizsgálva is azt találjuk, hogy nincs rajta fogás. Ez, a kíváncsisághoz hasonlóan, sok-sok kérdést jelent, sok vizsgálatot, sok adatot és sok választ, emiatt a döntés, a válaszadás és a véleményformálás talán lassabb, hosszabb, de feltehetően átgondoltabb, mint egy gyors vagy az adatgyűjtés és -elemzés folyamatát elnagyoló válasz.

Az adatokat nemcsak összegyűjteni és elemezni, hanem értelmezni is kell, akár az adott szakterület tudományos kontextusába illesztve, akár pedig a gyakorlati alkalmazás, a „termékfejlesztés” irányába lépve. Sokunk számára fontos egy-egy távlati cél, a világ jobbá tétele, „to make the world a better place”, vagyis sokszor tényleg egy nagy ívű társadalomjobbító szándék a kutatás valódi hajtóereje: ez pedig már az eredmények közzététele, a szélesen értelmezett publikálás és a társadalmi felelősségvállalás témájához vezet.

 

A nagy kérdés persze a publikálás kapcsán az, hogy ki és mi az a célcsoport, akik felé közvetíteni érdemes az eredményeket. Gyakran ez tényleg csak egy szűk, az adott speciális területen igazán elmélyülő kutatói kör, máskor azonban a felhasználók szélesebb csoportjai is lehetnek a potenciális felhasználók, például az én területemen a pedagógusok, iskolapszichológusok, illetve az eredmények jellege és felhasználhatósága miatt néha a társadalom egészen széles rétegeit is meg lehet célozni az eredményekkel a tudományos ismeretterjesztés műfajában. A kutatói életpálya egyik kritikus pontja szerintem az, hogy szinte csak az első célcsoport felé küldött üzeneteket értékeli az akadémiai kritériumrendszer. Ez persze részben érthető, hiszen a Q1-es (vagy legalábbis a minősített) folyóiratok elvárásrendszerének megfelelő írások valóban mindenképp magas színvonalúak, azzal nem lehet melléfogni, a minőség be van biztosítva. Ugyanakkor elkövethetjük az „elsőfajú hibát”, amikor elvetjük annak a lehetőségét, hogy a jelentős mondanivalóval és nagy hatással bíró, ám a kevésbé specializált célcsoportnak, inkább a szélesebb rétegeknek íródott anyagokat nem értékeljük kellőképp. Kérdés az is, hogy vajon csak a szöveges „publikáció”, a cikkek, a tanulmányok számítanak-e kutatási eredménynek, vagy az adatokon alapuló programok, intervenciók, innovációk is. Számomra ezek alapján a valódi kérdés az, hogy a különböző típusú írásoknak, eredményeknek és eredményközléseknek vajon mekkora az „impaktja”, de az a sejtésem, hogy az „impaktfaktor” nem csak az idézettségen múlik.

Az adatok értelmezése egy tudósember munkája során azt a célt szolgálja, hogy azt beillesztve a tudományterület kontextusába meg tudja fogalmazni, mi a munkája hozzáadott értéke, majd pedig hogy a mondanivalóját artikulálja, és megkeresse az üzenete helyét és kapcsolódási pontjait a társadalomban, a kultúrában: ez különbözteti meg őt a(z egyébként tiszteletre méltó) „szakembertől”. Itt felidézhetjük újra Deming, a statisztikus mondását az adatokról és a véleményről, csak csavarjunk rajta egyet: without opinion you’re just another person with data (vélemény nélkül csak egy olyan valaki vagy, akinek vannak adatai).

És akkor itt egy újabb kérdés: ha tudjuk, mi a releváns probléma, ha vannak adatokkal alátámasztott válaszaink, és látjuk az eredmények helyét a rendszerben, és ha netalán még valaki kíváncsi is azokra, akkor mennyire legyünk a döntések meghozói, adott esetben szakpolitikai döntések résztvevői, esetleg irányítói? A társadalmi felelősségvállalás nagy kérdése ezeknek a határoknak a megfelelő kezelése, és a társadalmilag releváns, oktatáshoz kapcsolódó kérdésekkel foglalkozó pszichológusként ezek számomra is gyakorta felmerülő kérdések. Mikor kell azt mondanunk – Martin Luther King történelemformáló szavai által biztatva –, hogy „nem hallgathattam”? Mikor kell inkább „bent lenni” ahhoz, hogy elmondhassam és meghallgassák a „jó választ”? Mikor kell valami élére állni, egy ügyet képviselni? Vagy mikor kell inkább kilépni? Mivel teszünk inkább jót? Vagy, a személyes életünkre nézve mi a fontosabb: a közjó, a közösség szolgálata, vagy az egyéni boldogulás, a családunk jólléte? Hogy tudjuk a megfelelő egyensúlyt megtalálni a szabadság, autonómia és a valami mellé állás, elköteleződés kontinuumán? Ezek folyamatosan jelen levő kérdések, melyek kissé nyomasztóan hatják át a mindennapokat. Előttem van ismét a már idézett géniusz, Bartók Béla alakja, akinek, ha felidézzük a szabadságról megfogalmazott gondolatát, akkor eljutunk ahhoz a nagy paradoxonig, hogy lehet-e egyáltalán egy, az attitűdjéből fakadóan örökké kérdéseket feltevő, kételkedő, autonóm tudós vagy művész bármiféle megmondó ember… A kérdésre persze vannak európai válaszok, amelyek kijelölik a tudományos tanácsadók, szakmai tanácsadók helyét a döntéshozói folyamatban, melyben az adatokhoz, a tudományosan alátámasztott eredményekhez és a szakmai alapelvekhez ragaszkodó „tudós” nem kell hogy a közvetlen döntéshozói szerepbe vagy politikai szerepvállalásra kényszerüljön. Így hű maradhat magához, nem sérül a hitelessége, nem kerül szerepkonfliktusba, ugyanakkor mégis hallathatja a hangját, megjeleníthet egy álláspontot, képviselhet egy ügyet. Remélem, hogy ennek a kultúrája megerősödik az országunkban is.

Azzal kezdtem, hogy talán több lesz az írásomban a megfogalmazódott kérdés, mint a kategorikus kijelentés. Végiggondolva a témát, talán jobb is ez így. Mert ameddig vannak kérdéseink, amíg azokat fel merjük tenni, ameddig nem elégszünk meg az indoklás nélküli válaszokkal, ameddig vannak elképzeléseink a válaszról vagy az annak megfogalmazásához vezető útról, és amíg nyitottak vagyunk a nálunk jobb válaszokat találók véleményére, addig – bár kétségek között –, de kijelenthetjük magunkról: tudós vagyok.